TESZT – Majdnem tízévnyi fejlesztés után Ueda Fumito epikus játéka végre-valahára megérkezett. A The Last Guardian nem is egy, hanem „másfél” konzolgenerációt hagyott ki, lévén hároméves életciklusa után most már a 2013-ban megjelent PlayStation 4 is kezd kiöregedni, szép lassan átadva a helyét az izmosabb PS4 Pro-nak. Az igazi kérdése számunkra azonban az, hogy a The Last Guardian vajon tényleg az az igazi mestermunka, amire mindenki annyira vágyott oly hosszú időn át?

 

A The Last Guardian meglepően egyszerű szituációval kezdődik, mely mégis pont az elején, tökéletesen „megadja a hangot” a játék hangulatához. Egy névtelen és ismeretlen fiatal fiú (maga a narrátor, aki egész végig eredeti, japán nyelven kommentálja az eseményeket) álomból való ébredésének vagyunk szemtanúi. A fiúnak nemcsak lövése sincs, hogy egyáltalán hol van, de ráadásul ismeretlen, különös tetoválások is borítják testét. Mellette pedig egy hatalmas, leláncolt lény fekszik: alaposabban megvizsgálva kiderül, hogy legyengült, sebesült és persze ettől rossz hangulatú. A fiúval tehát meg kell gyógyítanunk, megetetünk, kiszabadítanunk, hogy közös kalandunk végre elkezdődjék.

Így neveld a lényedet!

Trico, a hatalmas lény – akit leginkább úgy lehetne jellemezni, mintha egy madár, macska és egy kutya keveréke lenne – először ódzkodik tőle, hogy kövessen és teljesen megbízzon a fiúcskában. Később, fokozatosan egyre inkább rábízza magát és a legtöbbször rá tudjuk venni, hogy megtegye, amit kérünk tőle (igen, direktben nem tudjuk irányítani). Ettől függetlenül mindig is bíztatni kell, hogy tegye a dolgát és segítse a kissrácot. Tricónak saját akarata van és csak akkor tudjuk rávenni cselekedetekre, ha a saját AI-jával megértette, mit is kívánunk tőle – csak ezzel a kooperációval tudunk előre jutni a The Last Guardian fantasztikus világában.

Hogy mindez nem lesz könnyű, az enyhe kifejezés! Amellett, hogy Trico nem mindig segítőkész, habozik, vagy egyszerűen csak lusta – mint amilyenek a valódi állatok is – sajnos viselkedésében gyakran bosszantóan logikátlan elemek is találhatóak, amelyek megakadályoznak minket a haladásban.

Bizony, nincs is annál frusztrálóbb, mint várni, várni és még egy kicsit várni, amíg őkelme végre-valahára abbahagyja a bamba nézegetést és felugrik, vagy felröppen (repülni sajnos nem tud), hogy például egy magasabb pontra felkerülve tovább jussunk a játékban. Mivel a The Last Guardian egy olyan akció-kaland, amelyben a puzzle feladatok nagy része a környezetünk felfedezésén és analizálásán alapszik, méghozzá úgy, hogy ezeken keresztül tudunk csak továbbjutni (kicsit úgy mint a Prince of Persia, vagy Tomb Raider sorozatban), rendkívül bosszantó, amikor amiatt merül fel bennünk kétség, hogy tényleg megtaláltuk-e a jó irányt, vagy a megoldást a tovább haladáshoz, hogy Trico a két nagy fülének a botját sem mozgatja, csak nézeget mindenfelé, mint borjú az új kapura!

Így frusztráld a játékost!

Most ezt így biztos mókás olvasni, de azt el kell ismerni, hogy az alapvetően egy játékdesigner hiba, amikor nem bátorít egy játék, amikor végre megtaláljuk a megoldást, hanem még pepecsel jó sokáig, kétséget ébresztve bennünk és arra sarkallva, hogy rossz utakkal próbálkozzunk.

Aztán itt az irányítás… Persze, értem én, hogy a fiú nem egy Prince of Persia, de a jó isten áldja már meg a fejlesztőket, néha annyira bénán csámpázik, hogy a kontrollert majdnem földhöz vágtam dühömben. Ráadásul sokszor a legrosszabb pillanatokban vétettem el például egy egyszerűnek tűnő ugrást, hogy a mélybe aláhullva átadjam magam az enyészetnek és a játékot az újra töltésnek. Még szerencse, hogy nem tölt sokat vissza a játék, viszont ilyenkor nyomkodni kell folyamatosan a DS4 összes gombját, hogy visszakerüljünk az élők sorába.

A másik hátránya annak, hogy hősünk egy kisfiú és nem egy perzsa herceg, vagy rutinos sírrabló, hogy egyedül nem tud megküzdeni azokkal az életre kelt katonákat ábrázoló szobrokkal, akik kényszeres késztetést éreznek arra, hogy a kissrácot a hátukra kapják és bevigyék egy kék ajtón keresztül, ahol persze meghal. (Legalább is nagy eséllyel ez történik a fiúval, lévén sohasem hagytam eddig fajulni az eseményeket.) Ilyenkor Trico-tól kell segítségét kérnünk, aki azonnal elkezdi csépelni az agresszív szoborkatonákat, amint a közelükbe ér. A harcban lényünk mindig eredményes, viszont felugorva rá először is le kell nyugtatni a megvadult állatot, másrészt ki kell rángatni testéből a beleszúródott lándzsákat. Ez az egész passzív harc az első néhány alkalommal még remek móka, de azért sokadszorra kicsit repetitívvé válik.

Sajnos Trico, amilyen rátermett harc közben, olyannyira gondot okoz neki néha, hogy egy étellel teli hordót elkapjon, megtaláljon és megegyen. Ezekkel kell ugyanis az elfáradt, megéhezett állatot mozgásra serkenteni, ami még teljesen rendben is lenne, csak hogy az AI időnként „nem veszi észre”, hogy kaját dobnak neki, ilyenkor pedig Trico csak néz bambán ki a fejéből, miközben egy hordóval jól pofán vágjuk és amikor leesik mellé, akkor sem találja meg. Ez szerencsére azért nagyon gyakran nem történt meg, de ahhoz épp elég sokszor, hogy kiverje nálam a biztosítékot, lévén a hordót megtalálni és elhozni neki sem mindig egyszerű történet.

Végül ne felejtsük el a sokszor idegesítően beálló kamera-nézeteket sem, amelyek időnként még a haladást is akadályozták nálam, amikor például egy szűk folyóson Tricón ülve eleve kínszenvedéssel tudtunk csak haladni. Sajnos a rossz kameranézet elég gyakori jelenség és párszor rendesen fel is bosszantott.

Az érem másik oldala: káprázatos mestermunka

Most, hogy mindezt leírva kicsit ki is adtam a gőzt, nézzük, melyek azok az aspektusok, amelyek miatt tényleg elmondható, hogy a The Last Guardian igazi mestermunka is. El kell ismerni ugyanis, hogy Ueda Fumito olyan egyedi, megismételhetetlen játékélményt nyújt ezzel a címével, amellyel még nem sokszor találkoztam más játékban. Például Trico látványa, a vele való interakció – minden ehhez kötődő frusztráció ellenére is – egészen elképesztő élmény. Sokszor tényleg olyan érzésünk van, hogy egy hatalmas, igazi, élő, lélegző állat van velünk, nem csak egy AI által irányított videojátékos karakter. Mivel nekem is vannak házikedvenceim– két macska és egy papagáj – első kézből tudom „tanúsítani”, hogy Trico viselkedése mennyire élethű.

Amellett, hogy Trico önmagában véve is lélegzetelállító, a két főszereplő karakter között kialakuló és egyre szorosabbá váló kapcsolat is szédületes. Bár Trico nem „házikedvenc” (és nem is válik azzá a játék során), hanem tényleg egy vadon élő lény, mégis oly módon kötődik majd a fiúhoz, amelyet eddig videojátékban még nem láttam. A játék során mindkét szereplőhöz kötődni fogsz és bár a történet rendkívül letisztult, egyszerű, mégis veled marad majd a játék befejezése után is.

Végül a pozitívumok közül ne hagyjuk ki a játék hangulatába jól illeszkedő puzzle-részeket sem, amelyeket nem csak úgy belepasszíroztak a többi akció-kaland elemek közé, mint ahogy azt a legtöbb ilyen címben tapasztaltuk. (Igen, még a nagy kedvencemben, az Uncharted-sorozatban is a falra mászok ettől.)

A látvány magáért beszél?

Most, hogy túl vagyunk az oly szöges ellentétben álló (és bennem heves érzelmeket is kiváltó) pozitív és negatív játékmenetbeli aspektusokon, nézzük, milyen látványvilággal spékelte meg a Sony Japan a The Last Guardiant. Összességében a játék a vizualitás szempontjából egészen elképesztő. Majd leesett az állam, ahogy elképesztő gótikus világon keresztül haladtam hőseimmel, hatalmas, szinte a semmiből felnyúló tornyokkal, amelyek óriási robajjal széthullanak, amikor Trico rájuk ugrik, sziklahegyeken álló, romos, ódon kastélyokkal. Ez már több a „csodaszép” grafikánál: a The Last Guardian igazi művészet.

Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a hosszú fejlesztési idő meglátszik a The Last Guardianon. Bizonyos textúrák például olyannyira homályossá, elmosottá válnak, amikor közel kerülünk hozzájuk, mintha nem is eleinte PS3-ra, hanem PS2-re fejlesztették volna a játékot, de az időnként felbukkanó vegetáció is nagy jóindulattal éri el a PS3 szintjét. Hála a játék stilizált művészi világának, ezeket a hiányosságokat nem fogjuk azért annyira észrevenni.

A környezeten túl Trico designját viszont csak elismeréssel illethetjük. Pontosan úgy mozog, viselkedik, mint ahogy az igazi, élő állatok: lustán vakaródzik, mint a macskáim és időnként szanaszét repülnek elveszített tollai, mint a papagájomnak. Annak ellenére, hogy vadon élő állat, mély, elképesztően kidolgozott, érzelmekkel teli tekintete egyre nagyobb – gyakran aggódó – figyelemmel kíséri a kisfiút, ahogy egyre szorosabban kötődik hozzá.

Végül a grafikán túl meg kell még említenünk Takeshi Furukawa fülbemászó, vagy épp a megfelelő adrenalinlöketet adó epikus melódiáit is, amelyet a gyűjtői kiadásban külön CD-n is megtalálhatóak.

Egy gyémánt, amelyet oly sokáig csiszoltak, mégis csiszolatlan maradt

A The Last Guardianról tényleg csak szuperlatívuszokban beszélhetünk – de sajnos mindként előjellel. Ennyire vegyes, szöges ellentétben álló érzéseim már rég voltak videojátékkal kapcsolatban.

Az egyik oldalon le kell azonnal szögezni, hogy ez a játék egy igazi, eredeti műalkotás – mind játékdesign, mind a „japán lélekre” oly jellemző – szinte haiku egyszerűségű – megható történet, mind a vizualitás szempontjából.

Másrészről viszont olyan elementáris, elképesztő hibák maradtak benne, hogy a hajamat téptem csak ki majdnem szálanként: irányításbeli hiányosságok (eleve rossz a gombkiosztás is), sokszor rossz helyre beálló kameranézet és Trico időnként borzasztóan lassú, máskor logikátlan, sőt, egy-két helyen bugos viselkedése. Ezek a merőben ellentétes érzések a játék legvégéig – egészen a katartikus befejezésig elkísértek.

Mindezeket figyelembe véve, akár igazi videojátékos „ínyenc” vagy, aki végre-valahára valami művészi élményre vágyik, akár csak valami eredetit szeretnél a tucat-FPS-ek és TPS-ek garmadái után, a The Last Guardian egyszerűen kihagyhatatlan élmény, egy fantasztikus út, amelyet bizony sok frusztráció is fog kísérni.

-BadSector-

A játékot a KonzolKirály.hu webáruház bocsátotta rendelkezésünkre!

---

Kiadó: Sony Interactive Entertainment

Fejlesztő: SCE Japan Studio

Stílus: FPS, akció-kaland

Megjelenés: 2016.december 06.