FILMKRITIKA – 22 esztendeje háborúzhattunk először az orkok és az emberek hadjáratában a legelső Warcraft játékban és most jött el az idő, hogy Duncan Jones filmrendező és WoW-fan filmjében ismét összecsapjanak. A trailerekből láthattuk, hogy a high fantasy látványvilág elsőrangú, a kérdés csak az volt, hogy ez a high tech és CGI parádé vajon jó fantasy filmet takar-e?

 

Amikor a Blizzard annak idején a Warcraft-univerzum legelső alapköveként megalkotta a Warcraft című valós idejű stratégiai játékát, akkor a fejlesztők célja az volt, hogy szándékosan egy Tolkienre nagyon hajazó, rendkívül leegyszerűsített fantasy világot mellékeljenek hozzá.

Amennyire a legcsekélyebb lelkiismeretfurdalás nélkül koppintotta le a játék az akkor már befutott Westwood’s RTS-ek játékelemeit (Dune II, Command & Conquer stb.), annyira nyúlta le szintén gond nélkül nagyrészben a Gyűrűk Ura és kisebb részben a Warhammer-univerzum elemeit. A Blizzard alapvető célja tényleg az volt, hogy egy rendkívül könnyen „emészthető” és átlátható, szórakoztató fantasy RTS-t készítsenek és ennek tökéletesen meg is feleltek.

Ugyanakkor a Warcraft sikere révén jöttek a folytatások, illetve a World of Warcraft MMORPG és az újabb történeti elemek és karakterek révén az eleinte faék egyszerűségű fantasy univerzum fokozatosan nőtte ki magát egy sokkal komplexebb világgá.

Duncan Jones és csapatának saját maguk számára állították fel a legnagyobb kihívást: ahelyett, hogy a teljes, gazdag Warcraft világból merítettek volna, amely tálcán kínálja az érdekes karaktereket, és történeti elemeket (még akkor is, ha azért alapvetően még most is egy elég egyszerű high fantasy univerzummal van dolgunk) inkább a legelső – faék egyszerűségű – játék történetét adaptálták.

„Orkok és emberek”

Igen, ez a film legnagyobb handicapje: a játék alaptörténete és fordulatai nem túl eredetiek, vagy érdekesek. Mindkét hadjáratot végigjátszottam annak idején és miközben a jobb játékok történetei azért – legalább foszlányokban – megragadtak az emlékezetemben, a Warcraftból az ég egyadta világon nem emlékszem semmire.

Duncan Jones egyébként még mindig kivághatta volna magát és egy érdekes történetet mesélhetett volna el, ha nem ragaszkodik ennyire görcsösen az eredeti sztorielemekhez. Ezt annak ellenére mondom, hogy majdnem az összes Warcraft játékot végigjátszottam és annak idején 4 éven keresztül (2004-től 2008-ig) szó szerint a rabja voltam a World of Warcraftnak. Ha már Jones is ekkora Warcraft-fan, akkor be kellett volna látnia, hogy a történeti elemek a Warcraft III előtt eléggé összecsapottak és lényegtelenek voltak, pusztán arra szolgáltak, hogy valami összekösse az RTS csatákat.

„Messze, messze, a kliséhegyeken túl…”

Sajnos, ez a kliséktől hemzsegő, egyszerű, Tolkienról koppintott fantasy világ nem is vált hernyóból csodaszép történeti pillangóvá, pedig Jones majdnem minden interjúban próbálta sulykolni, hogy húha, egyik oldalt sem akarja „gonosznak”, vagy „jónak” beállítani. Ettől még a Warcraft világa ugyanolyan fehér és fekete: vannak a jók, akik csak a népüket akarják védeni és a „fel” nevű varázserő (ami nem nagyon derül ki a filmből, hogy végsősoron micsoda) által megfertőzött rosszak, akik pedig meg akarják semmisíteni a világot. Ennyi. Ez bizony nem ad teret túl sok karakterfejlődésnek.

Nem mintha a színészek nagyon megerőltették volna magukat. Travis Fimmel például mintha kb. három arckifejezéssel próbálta meg volna magát „végigbradpittelni” az egész filmen. Nem láttam a Vikingek sorozatot és színészi repertoárját ott biztos megcsillogtatja, de itt nem sokat láthattunk belőle – mondjuk az is igaz, hogy ebből a karakterből és ezekből a párbeszédekből nehéz lett volna bármit is kihozni. Egyébként, ha már Brad Pittet említettem: különösen vicces volt, hogy az egyik párbajt mintha egy az egyben a Trójából ollózták volna ki.

Travis mentségére legyen mondva, hogy a többi színész sem nagyon brillírozik az úgyszintén sablonos szerepekben. Van itt nekünk egy bátor és nemes királyunk (Dominic Cooper), egy bátor és nemes királynénk (Ruth Negga) és egy ifjú, tejfelesszájú mágustanonc (Ben Schnetzer), aki jobban passzolt volna az olcsó, B-kategóriás Dungeons & Dragons filmbe, mint a Warcraft AAA-nek szánt adaptációjába.

Az orkok oldalán sem sokkal jobb a helyzet: van a nemes törzsfőnök és a gonosz sámán, a júdás barát és az elvadult, gonosz törzsfőnök, akinek csak az emberek legyilkolásán jár az esze. A nemes törzsfőnök meg akarja menteni az orkokat, a sámán pedig mindenkit elpusztítani. Ennyi.

Persze, ok, megrontott a Trónok harcának komplexitása, azzal is tisztában vagyok, hogy az eredeti kánonhoz nem nagyon lehetett hozzányúlni, de ez sajnos mit sem ment azon a tényen, hogy amit itt láthattunk, az elég közhelyes és tele van klisékkel.

Mentjük, ami menthető

Azért el kell ismerni, hogy pár jobban kidolgozott karakterrel találkozhatunk. A David Guettára feltűnően hasonlító Ben Foster színészi játéka egész rendben volt, még akkor is, ha egyébként karaktere némileg emlékeztetett Merlinére az Excalibur filmből.

A kritikusok lehúzták, de nekem bejött még Paula Patton Garona alakítása is (még a viccesen cuki kis agyarai ellenére is) – igaz, ez azért is lehetett, mert azon kevés karakterek közé tartozott, akiknek tényleg volt jellemfejlődése a filmben, nem csak „sztorikellékként” került be figurája.

Találunk még meglepetéseket és váratlan, drámai eseményeket is a filmben, de sajnos a sztorit ezek sem tudták igazán megmenteni. Pár nevesebb karakter halálán egyébként szerintem még a tapasztaltabb fantasy/kalandfilmnéző is hátra hőköl, igaz, mindegyikükre szinte rá volt tetoválva, hogy meg fognak halni.

A látványvilág tekintetében a film tobzódik a 3D-s CGI elemekben, amelyek tényleg rendkívül pazarnak mondhatók – különösek az orkok, igaz, kidolgozottságuk mellett kicsit műanyagszerűek is.

Az egész vizuális világ egyébként a World of Warcraftét idézte, a filmet szinte átitatja a fanservice, kívülről-belülről.

High fantasy, low complexity

A Wacraft mindenben a középszerűséget képviseli: nem is rossz, de nem is túlzottan emlékezetes. Annak ellenére is hidegen hagyott a karakterek sorsa, hogy jómagam Warcraft-fan vagyok. A harc és a látványvilág rendben volt, de azért annyira azok sem, hogy kiessen popcornos zacskó a kezünkből, miközben eltátjuk a szánkat a látványon. Összeségében megértem, hogy Duncan Jones mit akart ezzel a filmmel, de egy adaptációnál görcsösen ragaszkodni az eredeti médiumhoz nem mindig okos ötlet.

-BadSector-